Ha meghalok
lelkes istenek
szórják szét
hanvaim
az ernyedt
arc felett
Az ernyedt arc felett
gyötrődött ujj remeg
göngyölt földeken
elernyedt álmokat kergetek
Homlokodra
edzett pengével
hegyezek gondokat
bánatom szemedbe szúrom
Az életem
pár csiszolt kavics
némi homok
feszes pózna
srég dúcok között
Szundikálnak a szindikátusok
bárpapucsban konferálhatok
jaj de jó, jaj de jó
elittam a pénzem
jaj mi lesz, jaj mi lesz
lóvá tettek, ajaj ajaj ajaj ajaj.
Eltaláltunk eltaláltunk
annyi mindent, amit meg
sem céloztunk, alapjában véve
még gondolatban sem volt
avagy mondhatni eszünk
ágában sem, Vigandélia és
én, mi ketten
eltaláltuk.
Pazar Vigandélia és a messzire repült viszkerongyos marcsella. -- -- Ezt pótoltam most ki éppen. Mindig van valamivel eltöltenem azt a hátralévő időt, amit magamnak szabok ki két etetés között. Legutóbb például az ülepemnél tátongó szövethiányt pótolgattam (természetesen a növekvő lelkesedéssel együtt járó csökkenő hatásfokkal). Még mondja valaki, hogy tétlen vagyok! A betyárját!
huszonkettő. balra. negyvenöt. kék. hatszázhetvennégy. jobbra. zöld. stop. négyszázötvenhárom. balra. sárga. stop. hatszáz-- --
Ha ismerném a kavicsok számát, vagy a növő Hold fényének ízét, biztos jobban tudnám szeretni Vigandéliát. Most éppen nincs itthon; magamra hagyott pár órácskára, hadd tomboljam ki magamat. Nem nagyon engedi manapság, hogy megfogjam a combját, azt hiszem, szemérmes lett, de inkább úgy hiszem, van valakije.
Jó lett volna szeretnem, de Vigandélia nem engedte. Lebeszélt róla. Azt mondta nekem, hogy nem érdemel meg. Igaz, mindenre ezt mondta, ami nem ő. És én pedig mindenkor hittem neki. Ilyen voltam. És vagyok is. Balga. Azt álmodtam a minap, hogy pittypang formában vagyunk, Vigandélia és én. Egy olyan tágas réten engedjük a szélnek, hogy hintáztasson, hogy a szélét alig látta meg az ember fia, csak ha megfelelően hunyorított. Engem is ha megfelelő szögből látsz, csak akkor villantom meg valódiságomat. Vagy legalábbis azt a valódiságomat, amit Vigandélia annyira szeret bennem.
Teli szájjal bambulva ezekre a sok kis apró szépségre gondolkodom a nagy szavakon, hogy elmondjam őket. Mert mint minden embert, engem is hajt valami, hogy a legkisebb rezdülést is úgy adjam elő, mint egyfajta világmegváltó tettet. Tudjátok olyant, mint például ami körül belül kétezer éve történt.
Nem voltunk mindig ilyenek, mármint úgy értem, Vigandélia és én. Régebben szebbek és bölcsebbek voltunk, de most csúnyák és leírhatatlanul hülyék. Egyszer egy népesebb óvodáscsoport megkísérelt minket kiszínezni, de aztán feladták. Hát ez történt.
Így történt, hogy tizenkét bükkfával a hátunk mögött szotyolázni kezdtünk, ülő állapotban, és vártuk, hogy vég legyen az ősznek, és minket is, mint minden mást hó lepjen el. Mert a hó alatt még a kutyaszar is megfér, és nem zavaró a szemnek, sem az intellektusnak.
Látni szeretném ismét azokat az arcokat, mert már kezdem feledni; mintha valami homályból és misztikumból szőtt fátyol lenne képük előtt, és csak a képzeletem legócskább betyárkodására tudok hagyatkozni, ha nagy ritkán reggel 5 és fél 6 között vissza próbálok emlékezni. Ó! Vigandélia! Milyen szépek voltak pár héttel ezelőtt a formák, de most minden olyan egyforma-egyszabás. Lekaparom hüvelykujjamról azt a hetes varrt, és örömkönnyek szöknek a szemembe: bizony, a gallyak emléke. De most a hó alatt nyugszik annyi kétségbeesett könyörgés.
Aztán majd elvesztem érdekességemet, és visszafásulok oda, ahonnan kiszíneztek. Hát ezt nem várnám meg, ha lehet; két kaput látok magam előtt. Az egyik egy tágas, dermedt rétre nyílik, a másik pedig egy északnak (vagy esetleg délnek) vezető útra. A magát Vigandéliának nevező nő ráteszi a bal (vagy esetleg jobb) kezét a vállamra, és annyit mond, hogy egyikhez van csak kulcsom. Ennek az információnak nem annyira örülök, de ráhagyom; ha már valaki magát Vigandéliának hívja, beszélhet nekem akár micsodákat, akkor is képen röhögöm, vagy rosszabb esetbe orron rúgom.
Mindenkinek nyugodalmas új évet kívánok :-)
Majd ha már nem adsz többet ennem, akkor tudom, nem szeretsz. Bizony így van. Akit szeretünk, őt etetjük, akit pedig nem, akit szívből gyűlölünk, őt koplaltatjuk. Nem adunk neki semmit sem másból, sem magunkból.
Akit szeretek, neki magamból adok.
Art is finite in form and infinite in meaning.
Christina Rossetti
SONG
When I am dead, my dearest,
Sing no sad songs for me;
Plant thou no roses at my head,
Nor shady cypress tree:
Be the green grass above me
With showers and dewdrops wet;
And if thou wilt, remember,
And if thou wilt, forget.
I shall not see the shadows,
I shall not feel the rain;
I shall not hear the nightingale
Sing on, as if in pain;
And dreaming through the twilight
That doth not rise nor set,
Haply I may remember,
And haply may forget.
Kedvesem, ha meghalok,
Értem ne szóljon szomorún a dal;
Rózsa ne nőjön e síron,
Árnyékát ne vesse rá tölgyfa:
Csak esőtől és harmattól
Nedves zöld fű takarjon;
És emlékezzetek rám, ha akartok,
Vagy boldogan felejtsetek.
Nem fogom látni az arnyékot,
Nem fogom érezni a záport,
Nem fogom hallani a fülemüle
mikor dalol búsan;
Én az alkonyatban álmodok
majd örök álmot,
Hogy boldogan emlékezzem,
és boldogan felejtsek.
Zsófikutyu
Élt 10 évet
Nagyon hiányozni fogsz kutyu!
Az álmok azért vannak, hogy legyen miből felébrednünk.
Elébb vékony, majd ahogy halad a vakító korong, úgy tömzsül, tömbösül a virgoncság repedt markomban, hogy mindezt köztetek egyenlően szétosszam.
Ahogy közelít a lefekvéshez az idő, ismét vékonyodok, majd csípőd köré fúj a megváltó szél, mint nekem halál, neked egy újabb szülés, elhatárolódva minden mástól, ki ugyan úgy egyenlően kér abból, mit adhatok.
Bárcsak a Nap lennék, mi fényével megmutat
A szél, mi pajkosan simítja combodat
Ha sétád közben szoknyád alá kap
Lennék szivárvány, min szemed ámulva pihen
Ha a lemenő Nap fénye megtörik a cseppeken
Bárcsak lehetnék a víz, mi arcodat mossa, a kezed,
mi hajadat fonja, lennék én minden,
mi téged megérint.
az a sehol lét
és létezni senkinek
varrva, mi tovarepedt
önkénnyel kiverve.
Nem is tudom, a tudat, vagy a látvány részegít-e jobban! Nem, itt és most nem tudom eldönteni. Valahogy erre a döntésre képtelen vagyok, hogy meghozzam. S hogy miért nem kérek segítséget? A válasz egyszerű, és mondhatni, adja magát: mert egyrészt önző, másrészt makacs vagyok!
Ha kérnék, akkor talán azt is megvárnám, hogy az előzetesen már írásban feltett kérdésekre aprólékosan, nem csak úgy egy két szóban kitérj. De nem! Nem várok! A kérdést feltettem, és a választ nem akarom tudni. Ezek a válaszok ugyan is úgy sem érdekelnének, és valójában maguk a kérdések is teljesen irrelevánsak. Nem köthetők sem hozzád, sem hozzám, sem a miközöttünk fellelhető világhoz. Vagy, ha az újabb nézetek tetszenek, akkor a mibennünk fellelhető világhoz.
Elmélkedjünk csak magunkról, és a világról, a világról és magunkról. Oda és vissza. Az eredmény vajon ugyan az lesz? Nem is tudom, hogy maga a tudat, vagy a látvány részegít-e jobban!
Összevarrjuk, mi tovarepedt
amit átélni vétek
a sehol senkinek.
De, mint tudod, most erre itt nincs időm. Egész egyszerűen kezd elfogyni az idő, és a tér! Valamilyen oknál fogva törpülünk, egészen addig, míg egy darab (s így már számolható) atom nem lesz belőlünk. És ha majd mindenki egy darab atom lesz, olyan számolható mennyiségben, no, akkor fogom azokat a bizonyos válaszokat komolyan venni. Addig pedig marad az öntelt vállrándításom. Igen, ezt fogod kapni, kitaláltam! Örülök magamnak, hogy ezt a döntést meghoztam!
Nincs bennem semmi diadal, tudom, hiszen ezt mondtad, és én még hittem is neked. Ó, én balga, én! Hogy is hihettem, hogy varrhatjuk, mi tovarepedt!
"Mint akaratod szívembe torzul tűzi hévvel
Satyrblog (műford)
rexades.blog.hu
Veronika beautiful élete
Blaise
Oximoron
Minden napra 1 mese
Agyvihar